Hétköznapi hősök

• Jó hírek
• 2025. március 28.
• 5

A mentősöket nem véletlenül tartják a hétköznapok hőseinek.

A katonák, tűzoltók és a rendőrök mellett a mentősök alkalmasak a hős férfi archetípusának a megtestesítésére. Ismertem például egy mentőtisztet, aki, megérkezve egy baleseti helyszínre, mindenkit félrelökve, azonnal bemászott a roncsba, ahol látványos, és gyakran kockázatos manővereket bevetve próbált meg segíteni a beszorult sérülteken.

Kérdés persze, hogy vajon hol van a határ a hősiesség és a hőskomplexus között. Alapértelmezésben egyetlen mentős sem gondolja hősnek magát, legtöbben hivatásként, nem pedig munkaként éljük meg a foglalkozásunkat. Aztán eljön egy pillanat minden mentős életében, amikor megéli az első sikerélményét, ezután pedig úgy érzi, mintha fél méterrel a föld felett járna. Egy sikeres újraélesztés, gyermekmegmentés, vagy egy szülés levezetése – sokféle eset okozhatja ezt az érzést. És amint az ilyen alkalmak sokasodnak, óhatatlanul kicsit másképpen nézünk a tükörbe. Úgy érezzük, fontos, amit csinálunk, és hogy ott és akkor, amikor megéltük ezt az élményt, nem is lehetett volna jobb helyünk az egész galaxisban. Ez az érzés velünk is marad, jó esetben egészen a következő életmentésig.

Azt gondolom, szükségesek ezek a felemelő élmények, ugyanis a mentőzésnek vannak kevésbé magasztos oldalai is. A mindenféle váladékkal szennyezett felszereléstől a köpködő, élősködőkkel teli, agresszív hajléktalan ellátásáig vagy a koszos, sáros autó takarításáig nem tartoznak a mentősök álmai közé. Másfelől egy mentősnek igenis valahol el kell hinnie magáról, hogy ő egy hős, hiszen képes higgadt maradni pánikhelyzetben is, és gyorsan, precízen, minden fölös mozdulatot mellőzve, bajtársaival összehangban dolgozni a körülményektől függetlenül, és teljes szívvel-lélekkel összpontosítani akár a legkisebb, bagatell problémára is. Mentősként az egyik legfontosabb feladat úgy megjelenni a helyszínen, hogy a beteg vagy a sérült egy pillanatig se kételkedjen abban, hogy mi megoldást szolgáltatunk a problémájára.

Nem szerepel ugyan semmilyen tankönyvben, de a gyakorló mentősök körében elfogadott álláspont, hogy a mentőellátás 60 százaléka kommunikáció. Nagyon sok múlik azon, hogy elnyerjük-e a beteg  és/vagy a hozzátartozó bizalmát. Abban az 1-3 órában ismeretlenül is egy csapatot kell alkossunk velük, hogy sikeresen megküzdjünk egy problémával. Ha ez a bizalom nem alakul ki, az nagyon meg tudja nehezíteni a betegellátást. Ebben pedig a mentős önbizalmának hatalmas szerepe van. És ha a jó cél érdekében az szükséges, hogy kicsit elhiggyük magunkról, hogy hősök vagyunk – ám legyen.

Sok évvel ezelőtt egy vasárnapi hajnalon úgy 3 óra körül azzal riasztottak minket, hogy egy 40 éves férfinak napok óta fáj a mellkasa, és most már nem vár tovább. Nem tagadom, kissé morcosak voltunk, vonulás közben meg arra gondoltam, vajon ki az, aki vasárnap, hajnalok hajnalán rohangál az utakon, hogy valakinek a nyavalyáját meghallgassa? Biztos nincs most az országban még egy ilyen hülye. Ahogy ott zötykölődtem hátul az esetkocsi betegterében, hirtelen belém hasított a felismerés: nem hülye vagyok, hanem kiváltságos, aki embereket menthet.

Kathy Zsolt, mentőápoló
Forrás: Patika Magazin