„A Süss fel Napban szinte minden megvan a kötődéshez”

• Életmód
• 2025. szeptember 28.
• 20

Hazay Tímea leül az inkubátor mellé és énekel. Ilyen egyszerű, mégis komplex módon hat zeneterápiás módszere, amely 2014 óta működik több PIC-osztályon, segítve a koraszülött vagy beteg babák (és családjaik) gyógyulását. Interjú.

Hazay Tímea 2014-ben, egy szál gitárral a kezében érkezett meg a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinika Bókay utcai részlegének PIC-osztályára, majd megkérdezett egy édesanyát, hogy énekelhet-e valamit neki és inkubátorban fekvő kisbabájának. Az édesanya igent mondott, és tulajdonképpen ezzel a gesztussal indult el valójában A te hangodat ismerem, az első perinatális zenei program Magyarországon, ami ma már közel egy tucat hazai intézményben jelen van.

Tímea eredetileg pedagógusnak tanult, majd éveken keresztül a hanglemezkiadásban dolgozott, kislányai születése után pedig kisgyermekkori zenei neveléssel kezdett foglalkozni. Több mint tíz éven át tartott Ringató foglalkozásokat, majd egy felkérésre elkezdte kidolgozni a már kifejezetten kórházi környezetre adaptált A te hangodat ismerem programot.

Ma már rengeteg tudományos kutatás igazolja a zene erejét, és azt is tudjuk, hogy az éneklés, mondókázás egy fontos, minőségi interakció lehet a gyerekekkel. Hazay Tímeával a Süss fel Nap erejéről, PIC-osztályos tapasztalatokról és az anyasággal érkező elsöprő változásokról is beszélgettünk.

Manapság nincsen már olyan fiatal városi anyuka, aki ne vett volna részt valamilyen Ringató jellegű zenei programon a kisbabájával – hogyan lett újra kiemelt a zene fontossága a csecsemőkorban?

A zene az egész világon közös kulturális örökség. A felnőttek dúdolással, dünnyögéssel, énekléssel játszanak a gyerekekkel, amióta világ a világ, ezzel pedig egyúttal az érzelemszabályozásban is segítik is őket. Olyan ősi ösztön ez, ami szinte mindenkiben ott van.

Noha az éneklés és a zene élettani hatásait évezredeken keresztül senki sem kutatta, de az emberiség mindig is tapasztalta – a kilencvenes évek óta pedig mérések is bizonyítják – hogy a kisbabák megnyugszanak az énekléstől.

Az éneklést itt egyébként nem kell túlmisztifikálni: nem elsöprő produkciót várnak a babák, hanem egyszerűen csak hangokat, ideálisan egy szeretett személytől, és ezen keresztül kapcsolódási lehetőséget velük.

Érdekes, hogy ezzel szemben a modern gyereknevelésben gyakran „kiszervezzük” a hangokat: például fehér zajt generáló gépekkel vagy okoseszközökből szóló klasszikus zenével.

Egy újszülött gyermek idegrendszere elképesztően érzékeny, és leginkább a kapcsolatokon keresztül képes fejlődni. Amikor énekelek a gyereknek, általában nem három méterre állok tőle, hanem a karomban tartom, a szemébe nézek, megérintem őt. Ha benyomok egy gombot a Spotifyon, és lejátszom a kisbabáknak szóló Mozart-feldolgozást, az teljesen más inger a kisbaba szempontjából – kellemes ugyan, de nem kínál többet egy kellemes hangingernél.

A csecsemők számára a megfelelő minőségű és mennyiségű interakció az, ami valójában számít, ez alapozza meg a gyermek és szülő közötti kapcsolatot, amely később elősegíti a biztonságos kötődést. Erre egy Süss fel Nap tökéletesen alkalmas. A zenét arra találta ki az emberiség, hogy érzelmeket közvetítsünk általa – ha leválasztom magamról a zenét, akkor a gyerek már nem képes megélni általa a kapcsolódást. Egészen más, ha a finom hang egy olyan embertől származik, aki a legfontosabb számára.

Sok szülő ezt a kérdést is a teljesítmény keretei között értelmezi, és azért nem szeretne énekelni a babájának, mert neki „nincs jó hangja”…

Ezt valóban rengeteg szülőtől hallottam már… sokan mondják, hogy olyan csúnya hangjuk van, hogy a gyerek kiszaladna tőle a világból, vagy botfülű lesz, ha meghallja. Ez nagyrészt tényleg a modern világot átitató teljesítménykényszerből fakad, de súlyos szerepet kapnak benne az oktatási rendszerben szerzett negatív tapasztalataink is – sajnos énekórákon tipikus gyakorlat például, hogy diákokat egyedül, az egész osztály előtt énekeltetnek, és akár meg is aláznak a hangjuk miatt.

Pedig nagyon fontos lenne, hogy barátságban legyünk a hangunkkal, hogy merjünk játszani, hülyéskedni vele. A hangunkat állandóan használjuk a mindennapi társas érintkezésben a beszéd által, kommunikálunk, érzéseket fejezünk ki vele. Ha azt gondoljuk, csúnya hangunk van, és inkább berakjuk a Mozartot éneklés helyett, azzal nemcsak a gyerekünket fosztjuk meg egy fontos élménytől, hanem önmagunkat is.

A szülő-gyerek kapcsolat és egyáltalán a kisbabák idegrendszerének vizsgálata az elmúlt években került csak a középpontba. Korábban azt gondoltuk, az újszülöttek alig érzékelnek valamit a világból, és ennek megfelelően nem is gondoltuk, hogy az életben tartásukon felül olyan sokat kellene foglalkozni velük. Hogy látod, ezek függvényében miben kezeljük másként a kisbabákat?

Sokféle módon neveltük a kisbabáinkat, sosem létezett pusztán egyféle hozzáállás. Gondoljunk bele, a mai napig egészen másképpen nevelnek egy gyermeket mondjuk Ázsiában, mint Kanadában. Modern, nagyvárosi kultúránkban a többgenerációs családok megszűnése miatt a kulturális öröklődések jelentősége kikopott – még a pozitív tapasztalatok átadása is. A családi örökség nagyon fontos ilyen szempontból: hogy úgy tekintünk-e a kisbabára, mint egy kis csomagra, akit életben kell tartani, vagy egy emberi lényre, akivel kommunikálni lehet.

Régebben a lokális kis közösségekben egymást segítették az asszonyok, átadták egymásnak a csecsemőkkel kapcsolatos tudást. A nagyvárosi közegben ez sajnos nincs meg – ezért is járnak az anyukák különböző csoportokba, közös terekbe. Még ma is sokan mondják, hogy a gyerekekkel való bánásmód „anyai ösztön“, pedig valójában sokkal inkább kulturális örökség… ezért lenne fontos, hogy tovább éljen ez a tudás.

Épp ez a kitettség kényszerít sokakat az intézményesített tudás felé – mondjuk hogy orvosokhoz, gyerekpszichológusok felé forduljanak. Ilyen szempontból jó, hogy ma már például elfogadott tudományos tény, hogy a méhen belül is lehet kapcsolódni a gyerekhez a hangunk által. Végül is rengeteg friss tudásunk van ezen a területen.

Szerencsére sok hasznos tudás van az intézményekben, és rengeteg jó példa is van arra, hogy ezt a megfelelő módszerekkel és jó keretek között adják át az édesanyának. De fontos lenne az is, hogy a szülők megérezzék a saját erejüket azáltal, hogy képesek támaszkodni a gyermek direkt visszajelzéseire. Ha például a kisbaba ott fekszik az inkubátorban, és látjuk, hogy éppen pihen, békés, rózsaszínű, akkor az a kisbaba igenis jól van – higgyük el nyugodtan.

Gyakran elveszünk a tudományos kutatásokban és a számokban, pláne úgy, hogy a marketing nagyban épít a szülők bizonytalanságaira. Az első időszakban borzasztóan gyorsan változnak a gyerekek: néhány nap alatt felépül egy rendszer, ami aztán összeomlik, majd újra felépül egy teljesen új struktúra. Azok az édesanyák, akik a munkahelyi környezetükben megszokták a lineáris fejlődést, ezen nagyon meg tudnak döbbenni. Fontos lenne tehát, hogy a tudásunk mellett a tapasztalatainkra is támaszkodjunk, hogy könnyebben meg tudjuk élni ennek a turbulens időszaknak a hullámait.

Az elmúlt években fókuszba került a saját kapcsolati mintáink, gyerekkori kötődéseink vizsgálata. Egy kisbaba mellett néha mégis nehéz meglátni, hogyan aktiválódnak a saját mintáink, sémáink. Szerinted reflektáltabban viszonyulnak a kisbabáikkal való kapcsolódáshoz a mai édesanyák?

Ez egy nehéz kérdés, éppen azért, mert egy ilyen borzasztóan érzékeny időszakban nehezen látunk rá objektíven saját működésmódjainkra. A szülés utáni első hetek, hónapok arról szólnak, hogy megpróbálunk összehangolódni a babával, miközben magunkat is meg kell találnunk ebben a merőben új helyzetben. Ilyenkor újradefiniáljuk a kapcsolatainkat, sőt, a saját magunkhoz való viszonyulásunkat is.

Daniel Stern pszichoanalitikus úgy fogalmaz, hogy az anyaság állapotában van egy úgynevezett trilógia, amely a legnagyobb pszichés munkát igényli az életút során. Az első szintje a gyermekemmel való kapcsolat, a második a saját gyerekkorunk anyafigurájával való kommunikáció, a harmadik pedig az önmagammal való kapcsolódás. Ez a trilógia tudatosan és tudattalanul is zajlik bennünk, és vitathatatlanul őrületesen nagy belső munka…

Ennek kapcsán fontos látni, hogy bár vannak hasznos könyvek és jó szakemberek, akik segíthetnek ebben az élethelyzetben, de nincsen egyetlen jó megoldás mindenkinek. Az anyaság olyan megélésekkel és kihívásokkal szembesít minket, amikre egyáltalán nem voltunk felkészülve – ezek persze pozitív tapasztalatok is lehetnek.

Arról nem is beszélve, hogy ebben az állapotban a környezet szerepe is kulcsfontosságú, nem lehet kizárólag az egyénre hárítani a felelősséget. Azt, hogy az anya hogyan éli meg ezt az időszakot és hogyan képes működni benne, nagyban befolyásolja az is, hogy mennyire támogatja őt az a szűkebb-tágabb rendszer, amelyben létezik.

Térjünk át a kórházi munkádra: 2014 óta működik A te hangodat ismerem perinatális zenei program a vezetésed alatt. Hogyan kell elképzelni ezt a módszert a gyakorlatban?

Az egész úgy kezdődött, hogy tartottam egy foglalkozást a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászati Klinika Bókay utcai részlegén egy védőnő meghívására, aki egyébként már régebb óta járt hozzám a kislányával. A foglalkozás olyan gyerekeknek szólt, akik annak idején a Perinatális Intenzív Centrumban kezdték az életüket. Fontos hozzátenni, hogy a PIC-en nem csak koraszülött babák vannak, hanem olyanok is, akik oxigénhiánnyal, vagy valamilyen fejlődési rendellenességgel jöttek világra, esetleg betegséggel születtek – nekik szólt ez a foglalkozás.

Rövidesen a PIC osztály vezetőjének, Dr. Szabó Miklósnak is a fülébe jutott, hogy mennyire jól sikerült ez az alkalom, ezért behívott magához és megkérdezte, el tudnám-e képzelni, hogy a zene, az éneklés valamilyen módon segíthetne az osztályon gyógyuló családokon. Azt feleltem, azt ugyan nem tudom még, hogy pontosan hogyan, de biztos vagyok benne, hogy igen.

Nem én akartam tehát odamenni egy kész módszerrel, együtt kezdtünk el gondolkodni és a gyakorlatból kiindulva dolgoztuk ki a módszertanunkat. Először csak elkezdtem belátogatni az osztályra – korábban sosem voltam még PIC-osztályon, és őszintén szólva kezdetben nagyon megrázó élmény volt minden látogatás, sok sírással.

Az első időszakban inkább csak megfigyelő pozíciót vettem fel, aztán néhány hét elteltével már oda mertem lépni az első édesanyához, hogy megkérdezzem, megengedi-e, hogy énekeljek néhány altatódalt a kisbabájának? Megadtam a lehetőséget, hogy csatlakozzon az énekhez, ha van kedve, de elmondtam, hogy ha jobban esik csak hallgatnia, az is teljesen rendben van. Az ugyanis már az első pillanattól egyértelmű volt számomra, hogy ebben a szülőnek kell döntenie.

Sosem felejtem el azt az édesanyát, aki erre először igent mondott, és azt sem, milyen dalt választott – a Tavaszi szél vizet áraszt-ot kérte. Elkezdtem énekelni, ő csatlakozott hozzám, és annyi történt tulajdonképpen, hogy az a százezer éves, ősi tudásunk aktiválódott, ezzel pedig megszületett egy olyan gesztus, ami azon az intenzív osztályon előtte még nem volt. Ez volt az első lépés, aztán megszólítottam még egy édesanyát és még egyet – így épült a program.

Az egyébként, hogy a program pontosan hogyan néz ki a gyakorlatban, nagyban függ a baba állapotától és a család hozzáállásától is: vannak olyan újszülöttek, akiknek az állapota nem engedi meg, hogy kivegyük az inkubátorból, ő odabentről hallgatja a kellemes, nyugtató hangokat. De van, hogy ki lehet venni a babát, és kenguruhelyzetben, az anya mellkasán pihen, amíg énekelünk neki. Az is változó, hogy a szülők énekelnek-e, esetleg beszélgetnek, mesélnek közben, vagy akár teljesen átveszik a szerepet, és én csak csendben kísérem őket a gitáron. Mindig a helyzethez hangolódunk és arra megyünk, amerre a szülő vezet bennünket.

Az első édesanyával, akit megszólítottál, tehát pozitív tapasztalatod volt. Voltak olyanok is, akik elzárkóztak a programtól, vagy szkeptikusan viszonyultak hozzá?

Persze, mindenféle helyzet előfordul, és nekünk minden reakciót tiszteletben kell tartanunk. Vannak, akik olyan mély krízisben vannak, hogy semmi kedvük nincs hozzá, hogy valaki odaüljön melléjük énekelni meg gitározni.

Ha arányokat szeretnénk látni, akkor azt mondanám, hogy 10 édesanyából nagyjából 1-2 olyan van, aki azt mondja, hogy köszönöm szépen, ezt most nem kérem, szintén 2 anya, aki nagyon lelkesen veti bele magát a programba, és megközelítőleg hat, aki bizonytalankodva visszakérdez, hogy „de ugye nekem nem kell énekelnem?“. A nagy többség tehát elfogadja az éneklést, de a saját blokkjai miatt kezdetben még inkább csak hallgatja a dalokat – ez aztán persze gyakran változik.

Fontos ugyanakkor látni, hogy én nem azért megyek oda, hogy ellássam a babát, nem lehet senkit sem kötelezni rá, hogy elfogadja ezt a programot. Én és a kolleganőim is része vagyunk az osztálynak, a gyógyító team tagjai vagyunk, de mindig tiszteletben tartjuk a szülők érzéseit.

Ahogy említetted, vannak olyan állapotok, amikor a kisbabákat még kézbe sem lehet venni, nem tudjuk megérinteni őket – ilyenkor a hang marad az egyetlen kapcsolódási lehetőség. Hogyan tudunk pusztán a hang segítségével kapcsolódni?

A belső munka által. Lehet, hogy kívülről ránézünk az édesanyára, aki ül az inkubátor mellett, és azt látjuk, hogy nem csinál semmit, csak ül. De belül bonyolult pszichés munkát végez, miközben hallgatja, ahogyan eléneklem neki gyerekkora altatódalait. Beindul a fantáziája, az emlékezete, legyenek ezek akár nehéz, akár pozitív emlékek. A zene, az éneklés csökkenti a szorongást, és így bebugyolálja a nehéz érzéseket és emlékeket is, így támogatja a megküzdést.

Volt egy olyan édesanya, aki miután lezajlott a 20 perces éneklés, azt mondta: „ez most olyan volt, mintha megölelhettem volna”. Mert ő belül, a fantáziájában már magához ölelte a babáját. Képes volt elképzelni, hogy eljön ez a pillanat – ilyen módon a zene jövőképet is képes adni. Jól tudjuk persze, hogy a PIC osztályon ezek a képek egy pillanat alatt össze tudnak törni…

Sok édesanyának mégis félelme, hogy ez a kapcsolódás nem elégséges, és ez a kezdeti nehéz időszak egy életre negatívan befolyásolja majd a kapcsolatukat.

Egyrészt fontos látni, hogy egy nehéz, akár traumatikus születés nem törli el az azt megelőző időszakot, vagyis a várandósságot, amikor már elkezdett kialakulni a kapcsolódás. Nem véletlenül ez lett a programunk neve: a kisbaba, amikor megszületik, még az égvilágon semmit nem ismer a világból, csak az édesanya hangját. És ugyanígy, már a szülő fejében is létezik addigra egy kép, egy fantázia a gyermekről.

Másrészt jó emlékezni a pszichológia egy fontos tanítására: mindig mindenből lehet minden. Az, hogy valakinek fantasztikus volt a születése, még nem garancia arra, hogy a továbbiakban is minden csodálatos lesz majd körülötte. Az anyaság, a szülőség egy hosszú folyamat, és a megfelelő mennyiségű és minőségű interakció az, ami hosszú távon meghatározza majd a kapcsolódást. Csodálatos volna persze, ha minden anyának és babának ott lenne az aranyóra, és nem kérdés, hogy az anyatejes táplálás elképesztően hasznos, és ezért minden erőnkkel támogatnunk kell. De ez nem jelenti azt, hogy azoknak, akiknél ez a két tényező nincs jelen, nincsen lehetőségük a jó, biztonságos kötődésre. Azt viszont jelenti, hogy azokat az édesanyákat és babákat, akiknek ez nem adatott meg, minden erőnkkel támogatnunk kell, hogy lehetőségük legyen kapcsolódni.

Forrás: marieclaire.hu