Hogyan mondjunk el egy történetet úgy, hogy ne ártsunk?

• Életmód
• 2025. augusztus 11.
• 13

A történetmesélés dilemmái – lehetünk egyszerre hitelesek, etikusak és hatékonyak, ha sérülékeny emberekről beszélünk?

Az elmúlt években a nonprofit szektor egyik varázsszava lett a storytelling, vagyis a történetmesélés. Az emberi történeteknek óriási ereje van. Ennél egyszerűbb, olcsóbb és hatékonyabb módszer az empátia és az azonosulás, sőt a cselekvő szolidaritás felkeltésére nincs. A történetmesélés a társadalmat megszólítani kívánó, önkéntesekért és adományokért küzdő, sérülékeny embercsoportokat segítő civil szervezetek kommunikációs eszköztárának kihagyhatatlan része lett. Ez az eszköz ugyanakkor épp saját magából, definíciójából adódóan súlyos veszélyeket hordoz magában, hiszen bennünk bízó, kiszolgáltatott, alacsony érdekképviseleti lehetőségekkel rendelkező embereket mutatunk be nyilvánosan, és hozhatjuk őket ezáltal még kiszolgáltatottabb helyzetbe.

Annak érdekében, hogy ne pont azoknak ártsunk a legtöbbet, akiknek a leginkább segíteni szeretnénk, muszáj tudatosnak lennünk. Folyamatosan mérlegelni kell az adott emberek és a szervezetünk számára bekövetkező előnyöket és hátrányokat.… és már ebben is ott rejlik a dilemma: lehet etikus bármilyen mérlegelés, ha emberek érzéseiről, életéről, méltóságáról van szó vagy vannak örökérvényű válaszok?

Nem könnyű olyan üzeneteket megfogalmazni, amelyek nem vesznek el az információs áradatban. Nem könnyű átlépni azt az ingerküszöböt, amely felett egy átlagos olvasó a második sort is elolvassa, hiszen egy apró mozdulat a kijelzőn, és máris el vagyunk felejtve. Erős a csábítás afelé, hogy a figyelemfelkeltő és hatásos üzenetek megfogalmazását az egyéni érzékenységekre való figyelem és az etikus történetmesélés elé helyezzük.

KIÉ A TÖRTÉNET?

Milyen jogon meséljük el más életét, és mennyire formáljuk azt saját kommunikációs céljaink szerint? Valóban megértette az a történet főszereplője, hogy mi fog történni a történetével, és annak milyen következményei lehetnek? Képes-e egy sérülékeny ember érvényesíteni az érdekeit? Különös tekintettel arra, hogy duplán kiszolgáltatott: bármennyire is éppen segíteni szeretnénk, ő nekünk is ki van szolgáltatva. Érezheti, hogy elvárjuk tőle a szereplést, vagy éppen saját magától várja el, hiszen lojális szeretne lenni hozzánk. Lehet így a döntése valódi, szabad döntés?

Az etikus történetmesélés alapelvei

Autonómia és valódi beleegyezés:
Alapvető, a történetmesélés módját meghatározó kérdés, hogy a főszereplő beazonosítható lesz vagy anonim módon mesélünk róla? Az arcával, saját nevével szerepel a történetben, vagy nem lehet őt felismerni? A döntés során át kell gondolnunk a hatásokat a szervezetünk és a főszereplő szempontjából is, és ez utóbbi mindig a legfontosabb, így a legnagyobb súllyal esik latba, hiszen egy ember érzései, sorsa a tét.

Az emberek felismerhető módon történő bemutatásának előnyei:

• Hitelesség: a valós név és arc erősen növeli a történet megbízhatóságát és érzelmi erejét.
• Kapcsolódás: az olvasó könnyebben azonosul, ha valóságos, élő emberként látja az érintettet, nem csak „egy ügy” szereplőjeként.
• Hatásosság: egy-egy arc és név erőteljesebben hívhatja fel a figyelmet a strukturális problémákra, mint egy általános történet vagy egy statisztikai adat.
• Inspiráció: a valódi, arccal vállalt történetek másokat is ösztönözhetnek cselekvésre, támogatásra vagy akár változtatásra.
• Önbecsülés erősödése: ha valaki úgy érzi, hogy a története számít, az megerősítheti önértékelését.
• Identitásformáló erő, saját narratíva: a nyilvános megjelenés lehetőség arra is, hogy az érintett átgondolja, ki is ő, mit szeretne mutatni magából? Erősödhet a pozitív identitás.
• Szóhoz jutás és a kontroll érzése: a saját narratíva elmondása együtt járhat azzal az érzéssel, hogy odafigyelnek ránk, és irányítjuk saját életünket: mi döntjük el, milyennek látjuk magunkat és milyennek látnak minket mások.
• Pozitív visszajelzések: ismeretlen emberek elismerése, visszajelzései gyógyító hatásúak lehetnek, és ez sokszor többet ér, mint a kézzelfogható támogatás, ami szintén érkezhet.
• Példává válás élménye: rengeteg erőt adhat, ha azt érzi valaki, aki korábban kiszolgáltatott volt, hogy most ő segíthet másoknak is
• Közösséghez kapcsolódás: saját magunk megmutatása új kapcsolatokat, közösségi élményt, új lehetőségeket is hozhat.

Nagyon fontos, hogy az akiről beszélünk tudatosan és önkéntesen járuljon hozzá történetének megosztásához. Ez nem csak egy aláírt beleegyező nyilatkozatot jelent. Felelősségünk van a megfelelő tájékoztatásban és felkészítésben, hogy a főszereplő tisztában legyen azzal, miként fog megjelenni a története, milyen platformokon és milyen célközönség számára és azzal is, hogy milyen reakciók érkezhetnek a történetére.

A beleegyezés csak akkor etikus, ha valódi választási lehetőségen alapul. Erre különösen oda kell figyelnünk, ha a főszereplő a szervezetünk kliense.

Az embereket komplexitásukban és egyediségükben, többdimenziósan mutassuk be. A leegyszerűsítés (pl. tanulságos vagy megható narratíva) és a címkék használata helyett élettörténeti összefüggésekről írjunk. Okozhat dilemmákat az is, hogy legtöbbször csak egy szereplő narratíváját ismerjük és a történet nyilvánosságra hozatala során, különösen, ha felismerhető a főhős, az élettörténetének többi szereplője is sérülhet, megbántódhat, majd ez a reakcióknak köszönhetően visszaüthet a mesélőre is. Pl. elmondjuk valakiről, hogy milyen rossz gyerekkora volt, az édesanya, aki teljesen máshogy emlékszik a történtekre megtámadva érzi magát, és elindulhat egy destruktív folyamat. Érdemes tehát a főszereplőt támogatva, de a többieket nem minősítve mesélnünk el a történetet.

A főszereplők ne csak „elszenvedőként” jelenjenek meg, hanem mint döntéseket hozó, értékrenddel és vágyakkal rendelkező emberek. Kerüljük a leegyszerűsítő narratívákat („lecsúszott alkoholista”, „önhibáján kívül utcára került hős”), ehelyett, amennyire az írás terjedelmi és műfaji korlátai engedik, árnyaltan igyekezzünk bemutatni a történetet.

A szorongás- és bűntudatkeltés helyett részvételt kínáló módon meséljünk. Érdemes kiemelni a feltételezett olvasóhoz való hasonlóságokat, így könnyebb az azonosulás. Oly módon meséljünk, hogy az olvasó közel érezhesse magához a problémát, és az embert magát.

Kerüljük el a patetikus sajnálkozást és a totális kiszolgáltatottság, de az egyéni felelősség kizárólagosságát is. A alá-fölérendelt nexus helyett partneri nézőpontból mutassuk be a történetet. Szenvedés és hiány esetén is mindannyian „magabíró polgárok” vagyunk, fontos ezt megmutatni. Mindenki beleteszi, amit tud és partnereket keres maga mellé, ehhez lehet csatlakozni. Nem a tehetetlen nyomoron van a fókusz, hanem a küzdésen és annak eredményein, esetenként kudarcain. Nem az állapoton (hiszen ez sztereotipizál), hanem a cselekvésen van a hangsúly.

Konklúzió

A sérülékeny emberek történeteinek bemutatása egyszerre lehetőség és felelősség. A róluk szóló etikus, átgondolt kommunikációval segíthetünk lebontani az előítéleteket, előmozdíthatjuk a társadalmi érzékenységet, gyűjthetünk adományt vagy másféle segítséget. Azonban ha etikátlan módon járunk el – akár jó szándékból is –, épp azt az emberi méltóságot empátiát, szolidaritást ássuk alá, amelyért dolgozunk. Az etikus, hiteles és érzékeny kommunikáció szakmai kötelességünk és alapvető az emberi kapcsolatokban.

Forrás: eta-szov.hu