„Ajándékba kaptam ezt a hivatást” – Interjú a Vakok Iskolája igazgatójával

• Életmód
• 2025. október 25.
• 6

Somorjai Ágnessel, a Vakok Általános Iskolája – az intézmény pontos nevéről essen szó később – főigazgatójával beszélgetett Ollé-Németh Orsolya, az MVGYOSZ szakmai vezetője. Az interjú a Vakok Világa idei 3. lapszámában jelent meg.

Mesélj magadról egy kicsit! Honnan jöttél, hogyan lettél gyógypedagógus, és miért éppen a látássérült gyermekekkel való munkát választottad?

Szegedi lány vagyok, ott végeztem el az általános iskola első öt osztályát, majd az apukám munkája miatt Szolnokra költöztünk. Ott jártam gimnáziumba matematika-angol tagozatra. Nagyon érdekelt a gyógypedagógia, de annyira nem szerettem a biológiát, ezért nagyon megörültem, hogy a tanulmányi eredményeim alapján bekerülhettem a gyógypedagógiai főiskolára, mivel így nem kellett biológiából felvételiznem. Ha ez nem így lett volna, akkor most közgazdász lennék. Az pedig szinte véletlen, hogy éppen a látássérültek pedagógiája szakot választottam. Azon a napon ugyanis, amikor a szakválasztás történt, egy családi esemény miatt nem voltam bent a főiskolán és akkorra még nem is döntöttem el teljesen, hogy mire szeretnék szakosodni. Így aztán a barátnőmre bíztam a választást: mondtam neki, hogy amelyik szakirány neki szimpatikus, oda írjon be engem is. Mivel ő már gimnázium óta önkénteskedett a Vakok Iskolájában, ezt választotta. Még a főiskola negyedik évében sem tudtam, hogy a tiflopedagógia melyik területével szeretnék majd foglalkozni. Akkoriban „délelőttös” tanárnak bekerülni a Vakok Iskolájába szinte lehetetlen volt, a gyógypedagógusok többsége nevelőtanárként kezdett, én pedig ezt nem szerettem volna. A negyedik évben kezdtünk a főiskolán tájékozódás és közlekedést tanulni Prónay Beátától, amibe én beleszerettem. Amikor aztán jelentkeztem a Vakok Iskolájába, hatalmas szerencsém volt, mivel az egyik mozgástréner – akkoriban még így hívtuk a tájékozódás és közlekedés tanárokat – éppen gyesen volt, így az ő helyére vettek fel.

Az igazgatónő meglepődött a választásomon, mivel ez akkoriban nem volt egy népszerű terület, én viszont úgy éltem meg a pozíciót, hogy ajándékba kaptam. Soha nem is tanítottam más „rendes” tantárgyat.

Ezek után milyen út vezetett el az igazgatói kinevezésedig?

1999-ben kezdtem mozgástrénerként dolgozni, egy évvel később pedig utazótanár is lettem. Az iskolában és az integrációban tanuló vak gyerekekkel is foglalkoztam, később én lettem a mozgástrénerek munkaközösségének vezetője, majd 2006-tól az integráltan tanuló diákokat segítő módszertani központ irányítása is hozzám került. Ekkor lett az iskola igazgatója Somogyi Veronika, tőle vettem át a módszertani központ vezetését, majd később őt követve lettem igazgató is.

Voltak vezetői ambícióid, vagy inkább belekerültél ebbe a szerepbe?

Egyik pozícióra sem jelentkeztem, inkább kiválasztódtam, illetve felkértek rá. A munkaközösség vezetésére a kollégák kértek meg, a módszertani központ vezetésére Somogyi Vera ambicionált, amikor igazgató lett, majd amikor az igazgatói kinevezést nem pályázta újra, akkor a vezetőség tagjai engem kértek fel erre a feladatra.

Főigazgatóként számos helyzetben kell elmondanod az intézményed teljes nevét, ugyanis amit mi a mindennapokban csak „Vakok Általános Iskolája”, netán „Vakoda” néven emlegetünk, annak valójában igen hosszú neve van. Hogy is hangzik pontosan?

Az iskola neve időről időre változik, ahogy a feladatai bővülnek és átalakulnak. Az én igazgatói működésem alatt is többször módosult már az elnevezése. Jelenleg a hivatalos, teljes neve: Vakok Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő Iskolája, Fejlesztő Nevelés-Oktatást Végző Iskolája, Kollégiuma és Gyermekotthona.

Tizennégy éve állsz az iskola élén, tehát jövőre jubilálsz.

Igen, a harmadik ötéves ciklusomnak jövőre lesz vége, és akkor újra kiírják a pályázatot…

És tervezel újra elindulni a pozícióért?

Tizenöt év alatt nagyon el lehet fáradni. Nem belefáradni, hanem elfáradni. De én még most is mindennap örömmel jövök be. Nagyon szeretek itt dolgozni, és bár tudom, hogy mindannyian a gyerekek miatt vagyunk itt, én elsősorban mégis a kollégáim miatt szeretek bejárni. Hiszen sajnos nem a tanítás teszi ki a mindennapi feladataim nagyobb részét, hanem a menedzselés és az irányítás, vagyis, hogy mindenki számára komfortossá tegyem a létet ebben az intézményben. Ebbe beletartozik a pozitív légkör megteremtése, az infrastruktúra fenntartása és fejlesztése, valamint az, hogy legyen egyfajta iránymutatás, stratégia, hogy merre tartunk. Elengedhetetlen, hogy a változásokra rugalmasan tudjunk reagálni.

Persze nagyon örülök, ha a gyerekekkel is találkozom, amire a heti négy tanórában, amikor tanítok, illetve az iskolai ünnepségeken, tanulmányi- és sportversenyeken, illetve szabadidős programokon van lehetőségem.

Tehát azt tekinted a feladatodnak, hogy legyen egy stratégia, ami mentén lehet haladni. Ebben a szemléletben melyek azok a fejlesztések az elmúlt tizennégy évből, amelyeket szakmai eredményeidként kiemelnél?

Ha a fizikai környezetet nézzük, akkor az egyik fontos eredmény, hogy korszerűsítettük az udvart. Vannak kültéri fitness eszközeink, a gyerekek sérültségének megfelelő és biztonságos, mozgássérült fiatalok által is használható játékok, például hinták, trambulinok, drótkötélpálya – csupa olyasmi, ami nincs feltétlenül minden iskolában. Az óvodában hosszú évek küzdelme után sikerült megépíteni a liftet, a gyermekotthonunk két lakóegysége pedig végre közös épületben működik és a mozgássérült gyerekek bejutását segítő korlátlifttel is fel tudtuk szerelni. Több tankonyhát sikerült kialakítanunk és a szakiskolánk műhelyei is megújultak. Ezen felül az utóbbi években két személyautót és egy kisbuszt is beszereztünk, illetve az épületben is számos korszerűsítés történt.

És hogyan változott az oktatás rendszere, ezen a területen milyen fejlesztéseket valósítottatok meg?

Büszke vagyok arra, hogy másodjára is elnyertük az Oktatási Hivatal Bázisintézménye címet, illetve Ökoiskolaként működünk: van iskolakertünk magaságyásokkal és a fenntarthatóságra is külön hangsúlyt fektetünk. A szakiskolában az én igazgatói működésem alatt indítottunk el két vadonatúj képzést: a szakácssegéd és a sütőipari gyorspékségi munkás szakmát, amelyekhez korszerű tanműhelyeket is kialakítottunk. 2012 óta a szakiskolánk a látássérült diákok mellett minden más fogyatékossággal élő jelentkező számára is nyitottá vált. Akkor még a Fővárosi Önkormányzat volt a fenntartónk, amely a racionalizálás érdekében ki akarta jelölni, hogy az egyes szakmákat melyik intézményben oktassák, a kisebb létszámú szakképzéseket pedig össze akarta vonni. A mi esetünkben ez azzal járt volna, hogy a látássérült gyerekek esetleg egy másik, idegen szakképző központban nem feltétlenül kapták volna meg a szükségleteiknek és képességeiknek megfelelő, szakszerű oktatást, ezért úgy döntöttünk, hogy mi nyitunk a más fogyatékossággal élő tanulók felé annak érdekében, hogy a szakképzéseinket megtarthassuk.

Így lehetséges, hogy a szakiskolánkban ma már hallás-, mozgássérült és autizmussal élő diákok is tanulnak. Ehhez persze az kellett, hogy a mi kollégáink képezzék tovább magukat annak érdekében, hogy megfelelő szakmai ellátást tudjunk biztosítani mindenkinek. Jelenleg öt szakmát oktatunk: szövő, fazekas, számítógépes adatrögzítő, szakácssegéd és gyorspékségi munkás.

Szomorú tendencia, hogy egyre több a halmozottan, illetve súlyosan-halmozottan sérült gyermek. Nekik mik a lehetőségeik?

Önálló intézményegységként működtetjük a fejlesztő iskolánkat a súlyosan-halmozottan sérült gyermekek számára. A fejlesztő iskola azoknak a gyerekeknek szól, akiket korábban „képezhetetlennek” tekintettek. Ők heti húsz órában kapnak fejlesztést, hat és huszonhárom éves koruk között járhatnak ide. A gyerekeket itt is csoportokba osztjuk, és bár természetesen az előírt tananyag mentén haladunk velük, osztályfokok nincsenek. A fejlesztés elsősorban képességközpontú. Cél lehet pl. az önkiszolgálás fejlesztése, de az is, hogy a gyermek az ápolási tevékenységek során együttműködő legyen, képes legyen az alapvető kommunikációra és alapismereteket szerezzen a világról. Van, aki például soha nem fog eljutni odáig fogalmi szinten, hogy mik azok az évszakok, de azt meg tudja tanulni, hogy meleg van-e vagy hideg és, hogy mit kell olyankor felvenni, vagy például azt, hogy evés után fogat kell mosni. Általánosságban elmondható, hogy folyamatosan alkalmazkodunk a legsúlyosabb állapotú gyermekek ellátásához. A nevelés-oktatás személyi feltételein is tudtunk javítani: magas létszámban foglalkoztatunk gyógypedagógiai asszisztenseket, az ő létszámuk az egész intézményben több, mint 70 fő. A tanítást gyógypedagógusok, konduktorok és szaktanárok végzik.

Hogyan változott a tanulói létszám és összetétel a pályád kezdete óta?

Ha csak a létszámot nézzük, akkor nagy változás nincs. Amikor tanítani kezdtem, nagyjából 250 tanulónk volt, most 225 a létszám. Akkor viszont még minden gyermekünk látássérült volt. Ehhez képest jelenleg a szakiskolában és a készségfejlesztő iskolában csak a gyerekek 30-40%-a látássérült, tehát nagyjából 50-60 gyermekünk él egyéb fogyatékossággal. A fogyatékosság súlyossága tekintetében nagy változás, hogy az óvodánkban a gyerekeknek kb. 90%-a halmozottan sérült, ugyanez az arány az általános iskolában kb. 60%, de még a szakiskolában is nagyjából a gyerekek fele tartozik ide. Az integrációban nagyjából 150 gyermeket látunk el, köztük is kb. minden második halmozott fogyatékossággal él. Jóval kevesebb a „csak” látássérült gyermek, mint korábban. Például az általános iskolánk kilenc évfolyamán alig húsz olyan gyermek van, akinek az egyetlen problémája a látássérültsége. A halmozottan sérült gyermekeknél ehhez leginkább a tanulásban való vagy értelmileg akadályozottság társul.

A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekeink között sokan vannak, akiket szondán keresztül táplálunk, illetve akik súlyos idegrendszeri sérüléssel élnek vagy nem beszélnek.

Hogyan tudod a kollégáidat motiválni, támogatni az új kihívásokra való felkészülésben?

Folyamatos továbbképzésekkel, legyen az külső vagy belső. Mindig van lehetőségünk egymásnál hospitálni, de belső képzéseket is szerveztünk már, például az autizmussal élő tanulók támogatásával, etetésterápiával,az epilepsziás rohamok kezelésével és a halmozottan sérült személyekkel való kommunikáció eszközeivel kapcsolatban is. A legnagyobb motiváló erő szerintem mégis a nyílt kommunikáció. Fontos, hogy őszintén beszéljünk a nehézségekről, anélkül, hogy azokat bagatellizálnánk vagy azokért bárkit hibáztatnánk. Ha a kollégák nem elszigetelten dolgoznak, hanem rálátnak egymás munkájára, akkor sokkal könnyebb felismerniük, hogy honnan hova tartunk és hogy milyen feladatok várnak ránk. Így az általános vagy a fejlesztő iskolában dolgozó kollégák látják, hogy milyen állapotú gyerekek járnak az óvodába és van idejük felkészülni a jövőben velük folytatandó munkára. Ez a változás nem egy lavina, hanem egy gleccser. Nem hirtelen borít el mindent, hanem szép lassan hömpölyög, de mindenhova eljut és ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell, aminek nem egyik napról a másikra kell megtörténnie. A kollégáknak időt kell adni erre az alkalmazkodásra, és el kell fogadni azt is, ha esetleg úgy döntenek, hogy elmennek.

És mit tudtok tenni a fluktuáció csökkentése, a kiégés megelőzése érdekében?

Vannak olyan munkatársak, akik úgy érzik, nem erre a feladatra szerezték a diplomájukat, illetve fizikailag vagy érzelmileg nem bírják ezt a típusú terhelést. Ha valaki úgy érzi, hogy az ő meglévő tudása már nem kompatibilis a mostani gyerekállománnyal, akkor el kell döntenie, hogy merre tovább. Elmehet természetesen a halmozottan sérült gyerekekkel való munkára történő felkészülés irányába, de választhatja a modern technika adta lehetőségek kiaknázását is, pl. belevetheti magát a robotika vagy a 3D-nyomtatás megtanulásába vagy a segítő technológiákkal való magasszintű foglalkozásba, hiszen a gyerekeink fejlesztéséhez ezekre is hatalmas szükség van. Nincs rossz kolléga, csak rossz helyen lévő. Amikor valaki nálunk azt mondja, hogy elfáradt és el szeretne menni, mindig azt kérdezem meg tőle először, hogy tudunk-e neki az intézményen belül olyan feladatot adni, amit szívesebben csinálna. Ezzel a belső rotációval tudunk frissülni és meg tudjuk előzni a kiégést.

Intézményi szinten sem szabad hagyni, hogy belekényelmesedjünk egy adott helyzetbe, hiszen mivel egyedüli intézmény vagyunk a területen az országban, könnyű azt hinni, hogy mi vagyunk a legjobbak. Éppen ezért kell a sok-sok nemzetközi kapcsolat, mert mi ebben a relációban tudjuk megmérni és másokéval összehasonlítani a munkánkat. A nemzetközi partnerektől sokat tanulhatunk, és tőlünk is sokat tanulhatnak mások. Jelenleg Európán belül közel harminc hasonló oktatási intézménnyel állunk kapcsolatban, amelyekkel rendszeresen veszünk részt közösen uniós projektekben.

A jelenlegi tapasztalatoddal mit üzennél azoknak, akik most készülnek a gyógypedagógiai pályára?

A minap egy kolléganőm a frissen végzett gyógypedagógusok diplomaosztóján megtartandó beszédére készülve megkérdezte tőlem, hogy én mit adnék útravalóul a pályakezdőknek. Azt válaszoltam, hogy szerintem a diploma megszerzésével a tanulásnak nincs vége, sőt, tulajdonképpen az igazi tanulás itt kezdődik. Hiszen a gyakorlatban derül ki, hogy az egyetemen megszerzett tudás illeszkedik-e ahhoz, amire a tanulóinkkal, klienseinkkel való foglalkozáshoz szükség van. Ha pedig ez a két dolog nem ér össze, akkor nekünk kell tanulnunk, fejlődnünk, alkalmazkodnunk, hiszen a klienseinket, a tanítványainkat nem tudjuk megváltoztatni.

Térjünk vissza a jelenből a múltba. A beszélgetésünk apropója, hogy idén kétszáz éves a vak gyermekek magyarországi oktatása, az iskola pedig 125 éve működik ebben az épületben. Te biztosan nagyon sokat tudsz az intézmény múltjáról, de mi az, amit mindig el szoktál mesélni a történetéről?

Nagy büszkeség számomra, hogy én vagyok az iskola tizennegyedik igazgatója.

Kétszáz év alatt?

Igen. Azt gondolom, hogy ez a tény mutatja az ügy iránti elköteleződésünket; az enyémet és az elődeimét is. Könnyű kiszámolni, hogy a Vakok Iskolája történetében nem egy igazgató volt, aki két-három évtizeden keresztül tevékenykedett. Nem ismerek más olyan intézményt, ahol így számontartják az egykori vezetőket. Nálunk az aulában emléktáblán sorakoznak az egykori igazgatók, akiknek a munkásságát az Igazgatói arcképcsarnok című kiadványunk is megörökítette.

Tényleg igaz, hogy ennek az iskolának több neve volt az elmúlt kétszáz évben, mint ahány igazgatója?

Igen, a jelenlegi a huszonegyedik nevünk. Ennek ellenére – véleményem szerint – az intézményünk valami olyan rugalmas állandóságot képvisel, amelyben politikai rendszerek jöhetnek-mehetnek, miközben mi csak a szakmaiságra koncentrálhatunk.

Hogyan készültök a jubileum megünneplésére?

Az idei évre összeállítottunk egy naptárt, amelyben múlt századi fotókkal és ugyanazoknak az újrafényképezett változatából készült montázsokkal mutatjuk be az iskola múltját és jelenét. Göllesz Zoltán kollégám dolgozik egy fotóalbum-szerű történeti áttekintő kiadványon is, amit szintén idén tervezünk megjelentetni. A naptárhoz készült fotókból egy kiállítást is rendezünk, amelynek megnyitója az idei tanévnyitónkon lesz. Október 15-én, a fehérbot napján konferenciát tartottunk az MVGYOSZ-szel együttműködésben, amelyen a vak emberek oktatásának jelenlegi szakemberei és a nagy elődök beszéltek a múltról és a jelenről. Az év zárásaként pedig egy ünnepi koncertet tartunk a Vigadóban november 25-én, ahol látássérült művészek lépnek fel a Danubia Zenekarral. Ezen kívül a Magyar Nemzeti Bank támogatásával ünnepi emlékérmét adunk ki a jubileum tiszteletére.

Dupla jubileumot ünnepelünk az idén, hiszen nemcsak a magyar vak emberek oktatása kétszáz éves, hanem az oktatásuk alapját jelentő Braille-írás is. Te hogyan látod a pontírás jelentőségét a most felnövő látássérült generációk életében?

A pontírás szerintem a vak emberek számára maga az írás. Bennem ez soha nem kérdőjeleződik meg, ahogy az sem kérdés számomra, hogy a látó gyerekeket megtanítjuk-e írni és olvasni. A vak gyermekeket így tudjuk megtanítani írni és olvasni. Fel sem merül bennem kérdésként, hogy szükség van-e rá.

A szülők, kollégák részéről sem érkezik olyan jelzés, hogy nincs rá szükség? Találkozol ilyen véleményekkel?

Igen. De ugyanígy a látó emberek között is rácsodálkoznak arra, ha valaki még kézzel ír. A digitalizáció a teljes világban átvette az uralmat és máshová helyeződött a hangsúly, ám attól még tudni kell akár kézzel, akár pontírásban írni. Az oktatásban persze nálunk is megjelennek a XXI. századi technológiák, de az alapokat a hagyományos módszerekkel tanítjuk meg. A gyerekek már az alsó tagozat végén, de legkésőbb a felső tagozaton átállnak a számítógépes tanulásra, mert az sokszor hatékonyabb, gyorsabb mint a Braille.

Sajnos nem rendelkezünk elegendő Braille-kijelzővel, ilyen drága eszközök nagy mennyiségben történő megvásárlása nem fér bele a büdzsébe. De természetesen használjuk a képernyőolvasókat, a digitális nagyítást és az okostáblát, illetve lehetőség szerint a Braille-t is. A tájékozódás oktatása során is használjuk a navigációt segítő alkalmazásokat és megismertetjük a gyerekeket az őket segítő egyéb applikációkkal. Bár sokszor már inkább mi tanuljuk ezeket tőlük.

Az eddigi beszélgetésünkből nyilvánvaló, hogy bőven vannak még terveid. Mi az, amit főigazgatóként még mindenképpen szeretnél megvalósítani?

Az iskola épülete akadálymentességi szempontból még hagy kívánnivalókat maga után. Szeretném elérni, hogy a folyosókon és a lépcsőházakban végre telepítésre kerüljenek a taktilis vezetősávok és figyelmeztető jelzések, ami egy műemlékvédelem alatt álló épületben nem annyira egyszerű – de már dolgozunk rajta és közel járunk a megvalósításhoz. A másik nagy célom a fejlesztő iskolai rendszer bővítése, mivel a mi fejlesztő iskolánk már megtelt, de az óvodából évről évre jönnek ki azok a súlyosan-halmozottan sérült gyermekek, akiknek erre van szükségük. Erre valamilyen központi megoldást kell találni, mivel az ő biztonságos ellátásuk megoldatlansága egyre égetőbb probléma. A készségfejlesztő iskolában további modulok elindítására szeretnék lehetőséget biztosítani. Ebben az iskolában halmozottan sérült, elsősorban értelmi akadályozottsággal élő gyermekek tanulnak, akik egyes szakmák részmoduljait sajátítják el, amivel később egy védett foglalkoztatóban könnyebben tudják őket alkalmazni.
Emellett az iskolaudvart és az épületet szeretném tovább korszerűsíteni, valamint elkezdtem a doktori képzést Egerben, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen. A disszertációmban az átalakuló intézményi gyerekpopuláció miatt bekövetkező strukturális és módszertani változásokat vizsgálom. Nemcsak a mi iskolánk tapasztalatai alapján, hanem terveim szerint további öt-hat európai ország speciális intézményeinek bevonásával.

Forrás: mvgyosz.hu