„A fura is lehet menő” – állítja a magasan funkcionáló autista fiú

• Életmód, Jó hírek
• 2025. november 21.
• 2

„Néha olyan, mintha egy külső tükörként látnám magam, mintha egy másik emberről beszélnék, és csak szemlélem, monitorozom magam” – állítja egy sportos, tizenkilenc éves egyetemista fiú, aki egy napját sem tudja elképzelni zene nélkül, és teljesen el tud veszni a fantáziájában.

A 19 éves Tomek Milan négy éve tudta meg, hogy magasan funkcionáló autista. Sokáig küzdött azzal a szóval, amelyet ő és kortársai gyakran használtak viccként, anélkül hogy valódi jelentését ismerték volna. Ma már tudatosan reflektál önmagára, elfogadta a másságát, sőt: egyáltalán nem szeretne más lenni.

„Amikor ki kellett állnom mások elé, halálfélelmet éreztem”

Milan tinédzserként maga is félreértette az autizmust – fogyatékosságnak tartotta, ahogy szerinte sokan mások is. Amikor pszichológusa kimondta a diagnózist, teljesen összeomlott.

„Az erős szorongásaim miatt kerültem sportpszichológushoz. Focimeccseken olyan pánikszerű érzéseim voltak, hogy amikor ki kellett állnom emberek elé, halálfélelmet éreztem.”

Az iskolai szerepléseknél is extrém lámpaláz gyötörte. Terápiára édesanyja biztatta, ekkor derült ki: generalizált szorongással küzd, amelyet a magánéleti és családi nehézségek tovább súlyosbítottak. A rohamok a pánikbetegség előszobáját jelentették.

„Ott álltam a gyerekkori autizmus kimondott diagnózisával, és fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.”

A kezdeti pánik után Milan elkezdett utánanézni mindennek. Rájött: amit kapott, az nem kórlap, hanem kulcs ahhoz, hogy megértse önmagát. Felismerte, hogy nem beteg, hanem egy spektrumban helyezkedik el – és ez segített neki a múltja sok furcsaságát helyére tenni.

„Nagyítóval látom a világot”

Milan nem tapasztalta az autizmus klasszikus tüneteit: nem ragaszkodott szertartásokhoz, nem törte-zúzta a környezetét. A beilleszkedés viszont nehéz volt számára, a szabályok és normák értelmezése pedig sokszor frusztrálta.

A hangokra, fényekre különösen érzékenyen reagált:

„Kiskoromban befogtam a fülem, amikor tűzijáték volt. A szirénázó mentőautó mellett meg kell állnom. A fények és zajok sokszor túl intenzívek – mintha nagyító alatt nézném a világot.”

Egyszerű hétköznapi helyzetekben is túlterhelődhet. A jelenséget úgy írja le, mint egy sajátos érzékszervi „áramkimaradást”: amikor elfogy az energiája, hirtelen minden túl sok lesz.

„Gyermeki kíváncsisággal fedezem fel ugyanazokat a helyeket is. A világ mindig tud újat mutatni. Az autista létben örök gyerek maradok.”

„Visszapasszolgatom az információt a külvilágba”

Milan magasan funkcionáló autistaként rendkívül gazdag fantáziával él. Zenét hallgat, verset ír, dallamfoszlányokat jegyez fel. Egy saját verséből idéz:

„szófacsart rabok / csak állnak a buszon / fárad az uszony / ahogy úszunk a nyomorban”

Ez a „szociális akkumulátor” lemerüléséről szól – arról, hogy mennyire kimeríti az emberekkel való folyamatos kapcsolat. Mára sokkal tudatosabban osztja be az energiáját.

Ha elfárad, visszahúzódik, egyszavas válaszokat ad, kifogásokat keres. Régi barátai már felismerik ezt.

„Szeretek egyedül lenni – de rettegek a magánytól. Folyton kapcsolódni akarok valakihez.”

A maszkviselés is sokáig része volt életének: tizenévesen gyakran másolta le a társaság stílusát, hogy beilleszkedjen. A felismerés, hogy két társasága teljesen más emberként beszélt róla, fordulópontot hozott.

„Rájöttem, hogy szerepeket hordok, mert félek önmagamat adni. De mindig vágytam arra, hogy valahova tartozzam.”

A szerelem és a kapcsolódás kettőssége

Milan számára az ismerkedés is tele van kérdőjelekkel: Megjátssza-e magát, vagy önmagát adja?

Ha sikerül őszintének maradnia, rendkívül mélyen szeret – könnyen és gyorsan is tud kötődni.

„Bennem az érzelmek vagy nagyon erősek, vagy alig érezhetők. Mintha lenne egy fal az idegrendszeremben, amin keresztül visszapasszolgatom az információt a külvilágba.”

Fáradt állapotban azonban előfordul, hogy akaratán kívül bántó szavakat mond ki. A gimnáziumi évek különösen nehezek voltak: a tanulás annyira kimerítette, hogy hazaérve sokszor szinte összeesett az álmosságtól.

Az egyetemen is küzd figyelemzavarral és fókuszproblémákkal – amit gyakran lustaságnak bélyegeznek, pedig valójában energiamenedzsment-kérdés.

„Ott szeretnék élni, ahol önmagamért szeretnek”

Milan Pécsett él a szüleivel, és most kezdte meg egyetemi tanulmányait. Kétnyelvűségét horvát édesapjának köszönheti, és ezt későbbi munkájában is szeretné kamatoztatni.

A horvát-balkáni mentalitást is magában hordozza: itt a düh nem tabutéma, a maszkulinitás hangsúlyos, és erősen meghatározza a közösségi viselkedést. Ez inspirálja a sportban, bár versenyszerűen már nem focizik.

Az önállóságot vonzónak találja, de érzi: még szüksége van a biztonságra.

„Ha most költöznék el, lehet, hogy megállnék a lábamon, de gyereknek érezném magam. Tudom, hogy egyszer eljön az ideje – de anyukám mindig mellettem lesz.”

A jövőjét olyan közegben képzeli el, ahol szeretetet és elfogadást kap.

„Ahol azt érzem, hogy önmagamért szeretnek – ott van a helyem. És ahol adhatok is valamit a világnak, akár önkéntesként, akár azzal, hogy a saját történetemet elmesélem.”

Üzenete azoknak, akik magukra ismerhetnek

Szerinte minden autizmussal élő más és más. A legfontosabb a megértés, az elfogadás, és az, hogy ne skatulyázzák bele az embereket egyetlen sztereotípiába.

„Aki bizonytalan, forduljon szakemberhez. Induljon el az önismeret útján – különben káosz lesz az élete. Fogadja el magát, mert a fura is lehet menő. Én sem szeretnék más lenni.”

Végül hozzáteszi:

„Ha bárkinek segíthetek azzal, hogy őszintén beszélek a saját utamról, én leszek a világ legboldogabb embere.”

Forrás: KÉPMÁS